Az idei olvasmányaim közül rátaláltam az első kedvencemre. Tavaly nyáron, a Big Magic-ben figyeltem fel erre a könyvre. Érdekes volt, ahogy Liz végigvezette, hogyan született meg benne A lélek botanikája ötlete, onnantól kezdve, hogy először csak utána akart nézni, honnan származnak a kertjébe ültetett virágok. Túl sokat nem vártam a történettől, csak egy kis ihletet és ráhangolódást a kertészkedéshez. Aztán ennél mennyivel többet kaptam!
Nagyon cseles a könyv borítója. Egy kis könnyed, történelmi romantikára számítottam, ahol a szereplők éppen botanikusok (vagy utazók, de ehhez már a fülszöveget is segítségül kellett hívnom). Azonban a halvány rózsaszín árnyalat és a virágszirmok egy sokkal érdekesebb titkot rejtenek az emberi motivációkról, kapcsolatokról, és a botanika történelmi szerepéről.
A történet főszereplője, Alma, igazán erős személyiség, sőt, igazán erős női karakter. Bár kiváltságos helyzetének is köszönheti, mivel gazdag családba született és egyben Amerika legnagyobb botanikai kertjébe, egész életében azzal foglalkozhatott, ami legjobban érdekelte: kutatással, tudományokkal és növényekkel. Közben persze ő is vágyik elismerésre, barátságra, szeretetre, de az életét mégis teljessé teszi a tanulás és a felfedezés. Végig csodáltam a kitartását.
Tudtad például, hogy a kínafa kérgéből készült por emelt gátat a malária pusztító útjába, de szinte lehetetlen volt Peru magaslatain kívül bárhol meghonosítani? Vagy, hogy a mohák mésztartalmú vizet isznak egyenesen a sziklákból, és idővel a moha és az ásvány szürkés mészkőmárvánnyá változik? A kemény, krémfehér márvány felszínén mindörökre láthatóak maradnak a kék, zöld, szürke vénák.
Sosem gondoltam, hogy ez a téma engem érdekelne és szívesen olvasnék róla még könyvet is, de Elizabeth Gilbert intelligens humora, nyílt gondolkodása, és inspiráló stílusa teljesen meggyőzött. Egy percig sem unatkoztam!
A könyv hangulata már az első néhány oldalnál megfogott. A szorosan egymásba fűzött mondatok, a kibontakozó életút, kalandok, személyiségek, a történelem egy érdekes részlete. Kedvelem a lélek mélységeit elemezgető történeteket. Bár a cselekmény lassan hömpölyög előre, egészen érdekes és váratlan fordulatokat tartogatott, egyáltalán nem volt kiszámítható, és alig vártam minden nap, hogy folytathassam.
Keveredik benne a tudomány racionalitása és a spiritualitás. Az utazás szeretete, az életcélok kutatása és az elfoglaltságban rejlő vigasz, megnyugvás és letelepedés, mind megtalálható benne. És persze a feminizmus, mert ez egy igazi feminista regény, ami a 19. században játszódik ugyan, de ma is érvényes az üzenete.
És végül itt a részlet a Big Magic-ből, amire már utaltam. 🙂
„Ahogy teltek-múltak az évszakok, azon kaptam magam, hogy más szemmel nézek a kertemre. Többé már nem hasonlított anyám kertjére; kezdett egyre inkább úgy kinézni, mint a saját kertem. Például anyámmal ellentétben – aki mesteri zöldségtermesztő – engem nem nagyon mozgattak meg a zöldségek. Sokkal inkább vonzottak a színes, feltűnő virágok. Ezenfelül felfedeztem, hogy nem csupán termeszteni akarom ezeket a növényeket, információt is akarok róluk. Egészen pontosan azt akarom tudni, honnan származnak.
Például az érdekelt, honnan jöttek azok a nőszirmok, amik a kertemet díszítették. Pontosan egy percet vett igénybe, hogy az interneten rábukkanjak a válaszra, és így pillanatok alatt megtudtam, hogy a nőszirmok nem őshonosak New Jersey-ben; valójában Szíriából származnak.
Ez izgalmas felfedezés volt.
Tovább kutakodtam. Mint kiderült, a birtokomon nyíló orgonák hasonló, valamikor Törökországban virágzó bokrok leszármazottai voltak. A tulipánok is onnan eredtek – bár az eredeti török vadtulipánoktól a hollandok hathatós beavatkozása és hosszú út vezetett az én New Jersey-i, háziasított tulipánjaimig. A som őshonos volt. Az aranyfa nem, az Japánból jött. A lilaakác szintén messzire került az eredeti otthonától; egy angol hajóskapitány hozta át először Kínából Európába, majd a brit telepesek az Újvilágba – méghozzá nem is olyan régen.
Elkezdtem alapos kutatást végezni minden egyes kerti növényemmel kapcsolatban. A tanultakról jegyzeteket készítettem. A kíváncsiságom nőttön nőtt. Rájöttem, hogy nem is maga a kert érdekel, hanem a mögötte rejlő botanikai történelem – a kereskedelem, a kaland és a világméretű intrika vad és kevéssé ismert meséje.
Ebből akár egy könyv is kerekedhetne.
Talán nem így van?
Tovább bóklásztam a kíváncsiság ösvényén. Úgy döntöttem, minden bizalmamat saját elragadtatásomba helyezem. Úgy döntöttem, hiszek abban, hogy jó oka van a botanikai trivialitások iránti érdeklődésemnek. Ennek megfelelően különböző előjelekre és véletlen egybeesésekre lettem figyelmes, amelyek mind a botanikai történelem iránt táplált újdonsült érdeklődésemhez kapcsolódtak. Belebotlottam a megfelelő könyvekbe, a megfelelő emberekbe, a megfelelő alkalmakba. Csak egy példa: kiderült arról a szakértőről, akinek a véleményét kikértem a mohák históriájával kapcsolatban, hogy csupán pár percre lakik a nagyapám házától New York állam északi részén. Azután az egyik főszereplőmhöz kerestem a megfelelő kulcsot. Végül a dédnagyapámtól örökölt, kétszáz éves könyv jelentette a megoldást ahhoz a színes történelmi figurához, aki köré érdemes volt egy egész regényt szőni.
Minden ott volt előttem.
Aztán egy kicsit elkapott a gépszíj.
A botanikai felfedezések témájában végzett kutatásaim végül is világkörüli útra vittek – a New Jersey-ben található kertemtől a brit botanikai levéltárakig, majd tovább a középkori, holland gyógynövénykertekig, egészen Francia Polinézia mohalepte barlangjaiig.
Háromévnyi kutatómunka és utazás után végre leültem, és elkezdtem írni A lélek botanikáját – egy 19. századbeli családregényt, amely a botanikai felfedezők egy kitalált dinasztiájáról szól.
Ez a regény engem is meglepetésként ért. Szinte a semmiből indult. Nem lángoló lelkesedéssel vetettem magam bele ebbe a könyvbe, inkább lassan araszoltam felé, egyik jeltől a másikig. Mire felnéztem a kincsvadászatomból és elkezdtem írni, már teljesen hatalmába kerített a 19. századbeli botanikai felfedezések iránt érzett szenvedély. Három évvel korábban még csak nem is hallottam a 19. századbeli botanikai felfedezésekről – nem akartam mást, csak egy szolid kertet a házam mögé!
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy nagyszabású történetet szövök növényekről, tudományról, evolúcióról, rabszolga-felszabadításról, szerelemről, veszteségről – és egy nő intellektuális utazásáról a tapasztaláson túli világba.”
Érdekes egybeesés, hogy pont a napokban néztem meg az Agora c. filmet, amiben Almához hasonlóan, a főszereplő nő szintén a tudománynak szenteli az életét. Folyamatosan újabbnál-újabb elméletek és kérdések foglalkoztatják, és a válaszok keresése teszi igazán boldoggá, nem a hagyományos (és elvárt) szerepmodellek. Nem rendeli alá magát a férfiak és a társadalom akaratának. Vajon hány nőnek volt erre lehetősége a történelem folyamán? Vagy egyáltalán arra, hogy rájöjjön, mi a legnagyobb szenvedélye az életében, és ezzel is foglalkozhasson?