Ha ősz, akkor Skócia! ♡ Nincs még egy ország, ami ilyen tökéletesen magában rejtené az ősz esszenciáját számomra. Még csak egy év telt el a legutóbbi látogatásunk óta, és újra a skótokhoz készültünk visszatérni idén októberben. Talán túlzásnak tűnhet, hogy nem új úti célt választottunk… de hiába, mindketten úgy éreztük, ide vágyunk a legjobban. Egy éve emlegettük újra meg újra, milyen jó volt itt, és hogy még jobban fel kellene fedezni hegyeit-völgyeit a csodás őszi tájban.
Edinburgh
Utunk ismét a skót fővárosban kezdődött. Csak két napot szántunk rá, de ez a rövid idő alatt is be tudtuk járni a kedvenc helyeinket (Royal Mile, Grassmarket, The Vennel, Princess Garden, Dean Village, Calton Hill – ha ezekről többet szeretnél olvasni, ebben a korábbi posztban megtalálod őket) sőt, egy kis kitérőt is tettünk az egyetemi városrész tágas-füves parkja, a Meadows felé, ahova eddig egyszer se sétáltunk el, bár már többször is terveztük. Nem maradhatott el az Arthur’s Seat – az óváros közepén magasodó hegy – megmászása sem, ami az én “szívemcsücske” programom. Nem lehet megunni ♡
Nagyon vártam idén is a Waterstones könyvesboltban böngészést, meg persze a várra nyíló kilátás előtt kávézást, ami a tavalyi utunk egyik fénypontja volt – de közben az egész épületet beállványozták, így lőttek egy időre a panorámának. A könyvek között nézelődni persze ugyanolyan jó volt, nem is tudtam zsákmány nélkül távozni. Elsőre Briony May Smith új mesekönyvét (A Practical Present for Philippa Pheasant) választottam, egy végtelenül aranyos, őszi hangulatú történetet egy bátor kis fácánról. Mikor másodjára is visszatértünk a könyvesboltba, akkor már céltudatosan csak a Slow Seasons kötetért mentem, ami nem hagyott nyugodni – azon a napon jelent meg, amikor megérkeztünk, instán követem a szerzőjét, és olyan témával foglalkozik, amit régóta imádok – a természet szeretetéről a kelta évkerék tükrében (ez különösen illett ehhez az utunkhoz is).
A tavalyi könyvesboltos körképből kimaradt egy ikonikus helyszín, a Topping & Company, most viszont bepótoltuk. Plafonig érő zsúfolt polcok, elhúzható létrák, kis beugrók, eldugott kanyarulatok és átjárók két emeleten – könnyű itt elveszni akár órákra. Igazi könyvmoly álom ez a hely!
Összességében azonban Edinburgh mintha lehangolóbb hellyé vált volna, mint az évek során bármikor tapasztaltam. Nem tudom, hogy a Brexit miatt, vagy a világban zajló események hatása ért el ide is, esetleg csak én néztem őket most más szemmel, de szomorú felfedezés volt. Az utcákon hömpölygő tömeg még hatalmasabbnak tűnt, viszont skótokat már nem is látni, csak turistákat, diákokat, bevándorlókat – mintha a helyiek mostanra végleg elmenekültek volna innen. Ráadásul lassan megfizethetetlenül drága lesz a város, már tavaly is elképedtem az árakon, idén pedig még tovább emelkedtek…
Inverness
Két nap után tovább indultunk fő úti célunk, Inverness felé. Tavaly teljesen belopta magát a szívünkbe ez az északi városka – sokkal zöldebb, élhetőbb, barátságosabb – és még skótokkal is lehet találkozni. Ismét a Megabus oldalán foglaltunk jegyeket, és képzeljétek, most emeletes busz érkezezett értünk. Ráadásul akkora szerencsénk volt, hogy miénk lett fönt az első ülés. Végig a gyönyörű őszi skót tájat csodálhattuk a legjobb helyről!
Elmondhatatlanul jó érzés volt visszatérni Inverness városába! Most is a King’s Highway hotelt választottuk, és meggyőződésem, hogy megtaláltuk a legjobb szállást az egész városban. Változatlanul várt minket a hotel pubja a tavaly megszeretett finomságokkal – idén újra végigkóstoltuk az egész étlapot. Ha átutazóban vagytok és csak enni szeretnétek, betérhettek az éttermi részbe kintről is. csak ajánlani tudom, a vega választékkal személy szerint teljesen meg voltam elégedve – az itt készített sűrű és forró tomato soupnak örök rajongója maradok.
Az első utunk a Ness Walk-on vezetett végig – a folyó mentén kanyargó sétaútvonalon, ami átvezet a kis szigetekre, le egészen a Hydro Ness vízi erőműig. Ezt az utat emlegettük egy éven keresztül újra meg újra, és most is ugyanolyan jó volt! ♡ Sőt, most már az otthonosság érzése is társult hozzá, így azt mondanám, még jobb… nap mint nap végig tudnám sétálni. Ezen a helyen a belső rádióm mintha sokkal tisztábban és hangosabban állna rá egy frekvenciára, mint a világon bárhol máshol – itt érzem magam igazán elememben, mintha megszólítana a természet, minden fa, bokor, liget, kismadár…
Fairy Glen Falls
Az első teljes napunkon délelőtt a Fairy Glen vízesésekhez indultunk. Invernesstől kicsit északabbra a pár házból álló Rosemarkie kis települése mellett fekszik ez az aprócska völgy, amit a környékbeliek a tündérek egyik lakhelyének tartanak. Már az ösvény kezdetén aranyos kis felajánlások fogadtak minket – tündérfigurák, csengettyűk, házikók – meg is alapozta a hangulatunkat. Páfrányokkal, nyírfákkal, mohás kövekkel szegélyezett kanyargós út vezetett a vízesésekig. Mire odaértünk, én tényleg el voltam varázsolva, remélem örültek a tündérek a társaságnak… 😛 Az innen csörgedező kis patak végül a hideg északi tengerbe fut bele – ahol a csípős idő ellenére most is helyi gyerekek játszottak a vízben. Nem mondom, ezek a homokos partok sokkal jobban tetszenek, mint bármelyik délebbre lévő, de a fürdőzést inkább kihagytuk.
Culloden Battlefield
Még aznap délután újra felkerekedtünk – pár melengető finom falat után. A várostól nem messze húzódik a tragikus culloden-i csata híres mezeje. Szélfútta, lápos-mocsaras, bozóttal és hangával benőtt terület, ahogy az Outlander-ben is láthattuk. Még mindig ott áll a kis kőkunyhó, ahova annak idején behúzódtak, és ott vannak a klánok tagjainak emléket állító kövek elszórva a mezőn. A két frontvonalat jelző zászlókon és néhány információs táblán kívül a mai napig változatlan – és talán pont ettől olyan átérezhető a vérontás tragédiájának súlya, amiben a skótok végleg elvesztették függetlenségüket. A vereség után betiltották a hagyományos viseletet (tartán), a skót dudát, sőt, még az ősi gael nyelven sem szólalhattak meg. Ezek az intézkedések a skót klánrendszer, a hagyományok és szokások végét jelentették.
Clava Cairns
A csatatértől néhány mérföldnyire, nagyjából fél óra sétára van egy másik történelmi jelentőségű emlékhely is, amire nagyon-nagyon kíváncsi voltam – Clava Cairns ősi kőkörei! Kezdett ugyan ránk esteledni, és kockáztatnunk kellett, hogy az utolsó buszhoz érünk csak vissza, de nekivágtunk az útnak. És az egyik legjobb emlékem lett belőle! ♡ Azok a hatalmas kövek és kőhalmok – abban a kis ligetben szántóföldek és dombok között megbújva… hihetetlen élmény volt ott kóborolni, és jóformán csak a miénk volt.
Egészen más volt itt, mint szegény elkerített és zsúfolt Stonehenge körül nézelődni. Az Outlanderben szereplő Craigh na Dun kőköre pedig a valóságban sajnos nem létezik – de ez a hely nekem legalább olyan varázslatos volt. Tele időutazásra csábító titkokkal, egy olyan időből, amikor őseink a nap állásával, a hold ciklusával és az évszakok változásával összhangban éltek. Az itt található kőkörök és temetkezési kamrák legalább 4000 évre, egészen a bronzkorba nyúlnak vissza. Három nagy kelta kőhalomból (cairn) áll, amiket egy-egy kőkör vesz körül, elrendezésük pedig a téli napforduló naplementéjét komponálja meg.
Loch Ness
A következő nap Loch Ness irányába indultunk és Drumnadrochit városkájában szálltunk le a buszról. Ez a kis település tekinthető a tó központjának, mivel ez ad otthont a Loch Ness-i szörny múzeumának. (Loch Ness Centre) Mi viszont nem a szörny miatt jöttünk, hanem hegyet mászni! A Craigmonie magaslat volt a fő célunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tóra. De még micsoda kilátás, egészen lélegzetelállító! ♡ Instán teljesen véletlenül fedeztem fel ezt a helyet, és csak plusz ötletként írtam föl a többi mellé, de nagyon megérte! Történelmi érdekesség ehhez a helyszínhez is tartozik: ide vonult vissza egy viking herceg (Monie) a csapataival, miután vereséget szenvedtek skóciai portyázásuk idején.
A Balmacaan Wood ösvényei őshonos skót fenyők, nyírek, tölgyek, páfrányok és mohával borított kövek között vezetnek fel egy nagyon békés kis tisztás padjához, ahonnan az a csoda kilátás nyílik. Jó sokáig maradtunk, egészen addig, amig nem érkezett egy újabb kiránduló pár – akkor átadtuk a helyet, hogy ők is úgy élvezhessék, ahogyan mi. Megállapítottuk, hogy ide is el tudnánk képzelni egy kőkört, illett volna a hely hangulatához. A Woodlant Trust különben az ősi állapotot próbálja itt visszaállítani. Skóciában hatalmas energiákat fektetnek az erdők visszatelepítésére, a mai kopár hegyekkel ellentétben (amikről sokan azt gondolják, a táj eredeti arca) a kaledóniai rengeteg messze földön híres volt annak idején.
A hegyről lefele tettünk még egy kis kitérőt a tó partján magasodó Urquhart Castle romjai felé – ahova tömött buszokkal hordják az embereket. Igazi turista-csapdát csináltak belőle, pedig messze nem a leglátványosabb vár, vagy a legérdekesebb történettel rendelkező, egyszerűen csak szerencsés az elhelyezkedése. A tömeg miatt, és mert jegy nélkül még a látogatóközpont kávézójáig se lehet bejutni – mi viszont már nagyon vágytunk egy kis melegre -, végül fogtuk magunkat, és elindultunk vissza a pubunk finomságaira gondolva.
Craig Phadrig
Az utolsó teljes napunkon úgy döntöttünk, maradunk Invernessben és a város fölé magasodó egyik dombon nemrég fellelt pikt erődhöz kapaszkodunk fel. 2015-ben egy vihar során kifordult fa gyökerei között bukkantak rá a maradványaira. Hihetetlen, mi mindent rejthetnek még a hegycsúcsok, amikről nem is tudunk, mi mindennek lehettek tanúi, mennyi titkot őrizhetnek. Itt is egy kellemes erdei ösvényen vezetett az utunk, a romokból nem látszik sok, csak a domb tetején egy ovális tisztás, a kilátás viszont innen is páratlan – a Ness folyó torkolatára és a Beauly Firth öbölre. Egész héten mintha a kelták és az előző korok nyomában jártunk volna – ezekben az erdőkben pedig az ember könnyen érezheti úgy tényleg, mintha visszautazott volna az időben.
Ebbe a napunkba még belefért egy kör búcsúzásként szeretett Ness Walkunkon, a folyó mentén. Már sötétben, a kivilágított város fényeiben értünk vissza a szállásunkra. Addigra már alig álltunk a lábainkon, de megérte. ♡ (66 km-t sétáltunk ez a pár nap alatt 😀 ezen még mi is meglepődtünk.)
▽▴▽
Egyszerű helyközi buszokkal közlekedtünk kint – ottani nénik, bácsik, és néhány diák társaságában. Egyetlen alkalmat kivéve sosem volt vele problémánk, alig utaztak rajtuk, kényelmesek voltak, és a kiírt időpontban érkeztek. (Loch Ness felé Citylink buszra szálltunk és retúrjegyet váltottunk, visszafele viszont meg sem álltak ezek a járatok, mert már tele voltak, így jó sokat fagyoskodtunk a buszmegállóban, mire érkezett egy Stagecoach járat, amire felszállhattunk.)
Végig Skóciát meghazudtoló napsütéses időnk volt, tökéletes a kirándulásainkhoz. Szinte hihetetlen, pedig már tavaly is ekkora szerencsénk volt az időjárással! Egyszer sem áztunk el – csak utolsó nap érkezett az a hatalmas vihar, ami még a hírekbe is bekerült, de mi akkor már csak átbuszoztunk rajta, aztán a hazafele tartó járatunkra vártunk.
Nem tudom, mikor látjuk újra Skóciát, most egy időre feltöltekeztünk a varázslattal, amit kínál, de ezentúl is bármikor szívesen visszatérnék!
Kapcsolódó posztok: