Be kell vallanom, sosem vágytam az Egyesült Államoknak ebbe a csücskébe. New Yorkra és New England kisvárosaira például kíváncsi lennék, de mindig csak a távoli jövőben gondoltam tengerentúli útra. Annyi gyönyörű látnivaló van a mi kontinensünkön is, ami szerepel a bakancslistámon, hogy több év se lenne elég a felfedezésükhöz. Na de Florida? A rettenetes hőséggel, mocsarakkal, aligátorokkal, és hurrikánokkal? Háát… nem tetszett az ötlet. Ha az ember ekkora útra vállalkozik, akkor legalább olyan helyre menjen, ahová vágyik is, nem? Végül mégis meg lettem győzve az “örök emlék marad” és a “lehet csak most van rá lehetőségünk” érvekkel. Azt pedig meg kell hagyni, hogy tényleg minden utazással szerzett tapasztalat megéri, ha másért nem, legalább hozzáad a világképünkhöz. Összességében pedig hálás vagyok, hogy bepillanthattam az amerikai hétköznapokba.
A repülőgépek káros hatásai miatt érzett lelkiismeret furdalásomat még így is nehéz volt leküzdeni. Magától a repüléstől ugyan sosem féltem, de ez az út tényleg rettenetesen hosszúnak tűnt. Egy teljes napunk ráment: a bécsi reptérről indultunk hajnalok hajnalán Frankfurtba, aztán onnan közvetlen járaton Miamiba. Ez volt az első tengerentúli utam, és bár aggódtam rajta, odafele mind egész jól megúsztuk a jetlaget. Talán csak az volt a szerencsénk, hogy ottani idő szerinti estére értünk a szállásunkra, és rögtön le tudtunk feküdni aludni. (Visszafele aztán már nem ment ilyen könnyen, napokig szenvedtünk még tőle.)
Az első bázisunk :
Miamitól északra egy part menti település, Deerfield Beach volt. Egy itt élő magyar ismerős miatt választotta a társaságunk ezt a helyet (részben az ő meglátogatása adta az út alapötletét). A szállásunk egy tipikus amerikai kertvárosi övezetben volt. Gondosan nyírt előkertek, a felhajtókon parkoló hatalmas autók, a házak előtt azok a jellegzetes postaládák. Mintha egy film díszletei közé csöppentünk volna, azzal az egyetlen különbséggel, hogy itt többnyire pálmafák magasodnak az utcákon és a házak között széles csatornák vannak kialakítva, hogy a háztulajdonosoknak legyen hova leparkolniuk a hajóikat is.
Nem is tudom, mi volt letaglózóbb elsőre, az elképesztő hőség, vagy a pazarlás mértéke – amit Európából nézve sejtünk ugyan, de megtapasztalni egészen más volt. Például, megérkezésünkkor a házban maxon ment a légkondi, mintha egy hűtő ajtaját nyitottuk volna ki. És nem csak így felejtették, kifejezetten kértek minket, hogy így is hagyjuk majd el a házat. Ez volt az általános – éttermekben, boltokban, mindenhol egyfolytában, megállás nélkül hűtöttek. Nem mondom, szinte elviselhetetlen a kinti meleg és 100%-os páratartalom, amiben alig kapsz levegőt, de a szálláson elvoltunk úgy is, hogy csak egyszer-egyszer bekapcsoltuk fél órára a klímát, amíg lehűlt a ház. (És amikor elmentünk valamerre, mindig leállítottuk.) A boltokba pedig mindig vittem magammal egy pulcsit.
Az első héten az óceáné volt a főszerep. Sosem voltam egy igazán strandolós lány, a végtelen homokos partokkal és a napsütés ígéretével nem lehet elcsábítani. 😀 Azért néhány pozitívumot mégis megpróbáltam összegyűjteni: a víz például elképesztően meleg volt, szinte csak pár fokkal lehetett kevesebb, mint a levegő és simán be lehetett sétálni. Rengeteg szebbnél-szebb kagylót találtunk, és sokat nézegettük, melyik milyen fajta. Egyik nap egy csapat szörfözni tanuló gyerkőc telepedett le mellénk, akiket élmény volt figyelni. A kedvenceim a borús időben tett hosszú parti séták és olvasgatás maradt azért továbbra is. Jóformán minden nap leszakadt az ég délutánonként, ez az itteni trópusi nyár jellegzetessége – be sem mertem vallani a többieknek, mennyire élveztem ezeket a viharokat. 😛 De ami a legeslegjobban tetszett, azok a teknős fészkeket védő kijelölt kis területek voltak, amikkel tele volt az egész part. Ezekhez kapcsolódik az egyik legklasszabb felfedezésünk is:
Gumbo Limbo Nature Center
Egy végtelenül szimpatikus teknős menhely jelöli ki a strandolóktól védett fészkek köré a feltűnő narancssárga kordonokat. Egyaránt foglalkoznak a sérült állatok mentésével, rehabilitálásával, és a fajok átfogó megfigyelésével. A központjukban rengeteg érdekességet hallottunk. Ráadásul képzeljétek, többnyire önkéntes nyugdíjasok dolgoznak itt, akiknek láthatóan szívügye ez a hely! Az információs pultban mintha Emily Gilmore fogadott volna minket (csak itt bálnák helyett, teknősökkel körülvéve…) Másra se tudtam gondolni, csak hogy én is ilyen nyugdíjas szeretnék egyszer lenni…
A Gumbo Limbo központjánál figyelhettük meg először a jellegzetes floridai tájat is egy kiépített útvonalon – mocsarak, víznyelők, mangrove fák és áthatolhatatlan dzsungesz, amiből bármikor előbújhat egy aligátor… Merthogy az aligátorok itt nemzeti állatnak számítanak! Tényleg bárhol találkozhatsz velük, akár a rendezett lakóparkok tavában is. Ottlétünkkor pont a szomszédos golfpályáról hallottunk egy váratlan támadásról.
Miami
Egy napra lementünk megnézni Miami Beach-et is – és ennyi pont elég volt belőle. Felhőkarcolók, hőség és elképesztő forgalom… (egyik sem az én világom, de egyetértettem, hogy kár lett volna kihagyni, ha már Floridában voltunk.) Itt is elszármazott ismerősöktől kaptunk tanácsot, mit érdemes látni. Felültünk egy városnéző kétéltű buszra, amivel nem csak a híres-nevezetes Ocean Drive-on haladtunk végig, hanem vízre szálltunk, és az öböl luxus villáit is megcsodálhattuk, ahol a sztárok pazar(ló) házai állnak. A Duck Tours-nál igazán lelkiismeretes idegenvezetést kaptunk, de nem vágynék vissza egy cseppet sem.
A forgalom valami elképesztő volt bármerre mentünk: sokszor akár 5-6 sávosak az utak egy irányba; a legmegdöbbentőbb pedig, hogy nem csak bentről lehet előzni, mindenki abban a sávban megy, amelyikben akar – de különben nagyjából mindenki egy ütemben halad; a sztereotípiához híven hatalmas autókban ülnek – és persze általában egy autóra csak egy ember jut… Az utcákon pedig se sétálókat, se bicikliseket nem lehet látni, és a tömegközlekedés se népszerű opció, úgy tűnt, hogy itt tényleg mindenki autóba ül, ha megy valamerre.
Key West
Aztán végre Key West felé vettük az irányt! A híres (sokszor csak egy sávos) 1-es út a “Keys” néven emlegetett szigeteket köti össze Florida és egyben az USA legdélebbi pontjáig az óceánon átívelve. Itt autózni tényleg igazi roadtrip hangulat volt.
Az első állomásunk az ismerőseink ajándékboltja volt Islamorada-n. Egy hatalmas homár szobor áll előtte – eltéveszthetetlen, és egészen különleges apróságokra lehet itt bukkanni. A régi kalóztérképekért is odavoltam, de végül egy üvegből rétegzett sellős könyvjelzőt választottam ki, amit képtelen lettem volna otthagyni. 😛 Utána a környék egyik bátorságpróbájának számító “tarpon etetés” következett. A mólóra lehasalva kell belógatni a kis halakat a hatalmas tarponoknak, amik ijesztő gyorsasággal vetik rá magukat, sokszor az emberek kezét is bekapva… és persze azok számítanak a legbátrabbnak, akik nem húzzák el ilyenkor a karjukat. Jelentem, én csak fotós voltam. 😀
Útközben egy tipikus dinerben álltunk meg ebédelni – tipikus egészségtelen amerikai kajára. Hamburger, sültkrumpli, limonádé (én különben szinte végig sültkrumplin éltem, nem nagyon volt más húsmentes lehetőség a legtöbb helyen). Egy idő után már rettenetesen hiányoztak az igazi ízek, de ettől függetlenül ez a megállónk nagyon hangulatos volt, és jó emléknek maradt meg! 🙂
Key West az út legeslegvégén helyezkedik el, innen a következő szárazföld már Kuba. Ezen a szigeten élt Ernest Hemingway a 30-as években második feleségével, Pauline-nal.
Az egész szigetet egyfajta hanyag elegancia jellemezte. Patinás verandák, buja kertek, és az utcákon mindenfele kapirgáló csirkék… Egyik ház szebb volt, mint a másik – én pedig minden másodikba szívem szerint beköltöztem volna. 😀 Itt éreztem egyedül azt az igazi “Amerikai Dél” hangulatot, amit a könyvekben annyira szeretek. A legdélebbi pontot jelző állomásnál mi is kivártuk a sorunkat és készítettünk egy közös képet, aztán a nyaralásunk egyik legszebb naplementéjét láttuk a parton.
Másnap reggel már nem sokkal nyitás után a Hemingway Háznál voltunk. Ez volt az egyetlen bakancslistás helyem az egész utunkon és már nagyon-nagyon vártam. Úgy izgultam, mintha személyesen Ernesthez és Pauline-hoz készültem volna vendégségbe. 😛 A berendezésből jól átjön a hangulat, milyen lehetett itt élni a 30-as években. A rekkenő hőségben állandóan forgó ventilátorok alatt, és a kert árnyat adó pálmái között menedéket találva. Ízlésesen összeválogatott bútorok között könyvektől roskadozó polcok és temérdek trófea díszítette a házat. Egy kis melléképületben beleshettünk Papa (ahogy a legtöbben hívták ebben az időben) dolgozószobájába is, ahol öreg Royal írógépe áll. Itt írta pirkadattól kora délutánig rendületlenül jelentős műveit, már amikor éppen nem utazgatott, nem vonták el a figyelmét a vendégek, vagy nem indult többnapos halászatra… Láttuk Key West első medencéjét, aminek csodájára járt anno a környék, és a híres pennyt – a legenda szerint amikor az író visszatérve egy útjáról meglátta felesége szertelen költekezését, a lába elé hajított egy pennyt, mondván, ennyi erővel akár az utolsó garasait is elveheti. Pauline felvette a pénzdarabot és betonba öntette az utókor számára.
Na és hallottatok az itt élő hat lábujjú macskákról, annak a nem mindennapi állatnak a leszármazottairól, akit az író annak idején egy hajóskapitánytól kapott? Az első cicának úgy örültünk, hogy percekig csak őt fényképezgettük 😀 Aztán sorra bukkantak fel a többiek. Vagy egy tucatnyit láttunk közülük, szinte minden bokor alatt lustálkodott egy. És tényleg ott volt a legtöbbjükön az a plusz egy ujjacska. 😛 Igazi macskaparadicsom ez a Hemingway Ház. Minden itt töltött pillanatot élveztem.
Második bázisunk:
Utunk második felében áttelepültünk Orlandoba, ahol kis csapatunk egyik tagja tanult egy évig. Itt egy zárt, kerítéssel körbevett és gyönyörűen gondozott lakóparkban volt a szállásunk, ahol minden medencét egy hálós ketrec védett – valószínűleg az itt élő állatvilágtól. Legalábbis a park tavától ajánlott volt távol maradni, egy tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy aligátorok tanyázhatnak benne… 😀 Mi szerencsére csak az állatkertben találkoztunk velük, illetve az út mellett húzódó csatornarendszerben szúrtuk ki őket, de közelebbi ismerettséget nem kötöttünk egyikükkel sem.
A belváros itt is tele volt felhőkarcolókkal, mégis barátságosabbnak tűnt nekem, mint Miami. Sétálókat az utcákon mondjuk itt se nagyon láttunk – mintha még mindig kijárási tilalom lenne. A központ óriási parkjának tava körül viszont rengeteg kacsával és hattyúval találkoztunk, akiknek nagyon örültünk. Ráadásul ez a park végre tele volt spanyol mohával benőtt fákkal – amikre nagyon kíváncsi voltam, és teljesen odavagyok értük!
Orlando egyébként az élményparkjairól híres, de mi csak egyetlen egybe mentünk végül el – ami a társaságunk egyik tagjának külön kívánsága volt.
SeaWorld
Ez a hely érdekes ötvözete volt egy tengeri élőlényeket bemutató állatkertnek és egy hullámvasutakkal telepakolt vidámparknak. Mintha ezek az extrém kiegészítők nélkül már nem is lehetne élvezni semmit. Mi inkább az állatokat bemutató előadásokra ültünk be. Láttunk fóka-, delfil- és orka-showt – bár ez utóbbinál kizárólag a Szadítsátok ki Willyt! film járt az eszemben – minden lehetőséget megragadtak, hogy hangsúlyozzák, a SeaWorld elsődleges célja a fajok védelme, amit az itt befolyó összegekből tudnak finanszírozni. És én nagyon szerettem volna hinni nekik! Azóta viszont utána olvastam, és azt hiszem, jobb lenne, ha az összes ilyen központot végleg bezárnák. Pedig volt itt egy életreszóló pillanatom is, amikor egy delfinnel karnyújtásnyi távolságból figyeltük egymást. Tíz évesen volt egy delfines időszakom (a Delfin Napló sorozat hatására) és a bennem élő kislány ujjongott abban a pillanatban. A hullámvasutak közül egyre végül mégiscsak felültünk, azóta ha filmben látok ilyen jelenetet, akkor is összeugrik a gyomron, szörnyen félelmetes élmény volt. 😀 Ettől függetlenül mások órákat álltak sorba, hogy feljuthassanak rájuk a rekkenő hőségben akár újra meg újra.
Kihagytuk Disney Land-et és a Universal Studiot is – rettenetesen túlárazottnak ítéltük, a tömeg pedig még rosszabb. Órákat kell araszolni és aszalódni, mire az ember bárhova bejut, vagy bármire fel tud ülni. A havas Roxfortot és Roxmorts falut ilyen dög melegben látni amúgy is kiábrándító lett volna, főleg ilyen messze Nagy-Britanniától. (Sosem volt szimpatikus, hogy ide építették fel. Ti mit gondoltok róla?)
Daytona Beach & Ponce Inlet
Az élményparkok helyett végül itt is az óceán felé vettük az irányt több napon is. Bár Orlandotól egy órányira volt a legközelebbi part, mégis inkább ezt az utat választottuk. Az egyik ilyen alkalommal találtunk rá a Ponce Inlet Világítótoronyra, ami a látogatók előtt is nyitva állt. Nem csak a kilátás miatt érte meg felmászni! A világítótornyok és őreik múltjáról és történelméről is sokat megtudtunk.
(Mióta hazajöttünk olvastuk, hogy az elmúlt évben az egész világon ez a partszakasz lett a legtöbbet cápa-támadott. Hmm…)
Kennedy Space Center
Az utunk egyik kiemelkedő fénypontja egyértelműen a NASA-nál tett látogatásunk volt. Elképesztő az egész központ – és nem csak a kiállított monumentális űrhajók miatt – minden annyira interaktív, jól szervezett és részletgazdag! Egyik ámulatból a másikba estünk. Több filmvetítésen is részt vettünk, végignéztük az Apollo program Holdra szállási kísérleteit, voltunk az írányító központban, láttuk a kilövő állomást, kipróbáltuk az Atlantis űrsiklóban milyen lehetett az élete az asztronautáknak. Annyi de annyi technikai és emberi tényezőt ismerhettünk meg, hogy annál is ezerszer többet kaptunk, mint vártuk! Azóta ha valaki Floridáról kérdez minket, általában erről a napunkról mesélünk a legtöbbet. 😛
▽▴▽
könyvek, filmek, sorozatok
Az én személyes fénypontjaim között még meg kell említenem a kinti könyvesboltozást. A Barnes & Noble a legnagyobb könyvesbolt hálózatuk – és persze a boltjaik éppolyan hatalmasak, mint itt minden más üzlet – de ebben az esetben ezt egy cseppet sem bántam. 😛 Két emeletnyi színtiszta boldogság! Eredetileg olyan könyvet szerettem volna választani, ami kapcsolódik a nyaralásunkhoz vagy valamilyen helyi jellegzetességhez, de aztán megláttam a díszkiadású kötetek között Andrew Lang Kék tündérmesék gyűjteményét, amire már vagy tíz éve vágyom, és mindig azt hittem, hogy majd valamelyik skót antikváriumban bukkanok rá. Utána pedig még két kincset találtam: egy sellőkről szóló gyönyörű kötetet és az abszolút kedvenc Alice Hoffman könyvemet az Owens lányokról. Ennél boldogabb már több könyvvel se lehettem volna – és őszintén, be sem fért volna a bőröndünkbe… 😛
Azért nem maradtam teljesen floridai témájú történetek nélkül, ha legalább könyvekkel vagy filmekkel szívesen utaznátok ide, ezeket bátran ajánlom:
• Florida Man – pörgős, izgalmas sorozat, tele fekete humorral, és felsorakoztat minden itteni jellegzetességet: pálmafák, tengerpart, aligátorok, víznyelők, motelek, fegyverek, elveszett spanyol arany… (szerencsére nem tapasztaltuk a felsoroltak mindegyikét) 😛
• Nasa-hoz kapcsolódó űrutazós-űrkutatós filmek, közülük is leginkább az Astronaut Wives Club, a Hidden Figures vagy a First Man, esetleg a fikciós vonalon mozogva a For All Mankind sorozat.
• Hemingway művei közül a Key West-i időszaka inspirálta Az öreg halász és a tenger, illetve a Gazdagok és szegények című köteteket. Az itt töltött éveiről pedig olvashatunk a Mrs. Hemingway és a Hemingway lánya regényekben is.
• Homer Hickam a Vigyük haza Albertet! könyvében a szülei fordulatos és izgalmakkal teli floridai útját meséli el, akik egy házi aligátort próbáltak visszajuttatni Orlando körüli természetes élőhelyére.
• Ha pedig egyszerűen a híres Amerikai Dél hangulatára vágynál, ebben a posztban pár éve összegyűjtöttem a kedvenc történeteimet erről a vidékről.
▽▴▽
Szívesen írnám, hogy akár csak a filmekben, amennyire nem volt kedvem menni az elején, végül akkora kaland lett, de azért ez túlzás lenne. Nagyjából pont azt kaptam, amit vártam, néhány kellemes meglepetéssel. Florida egyszerűen nem az én világom. Ha valaha még visszatérek az Egyesült Államokba, akkor New England kisvárosait, erdőkkel borított hegyeit, és sziklás partjait szeretném látni… Ti Amerikának melyik részére lennétek kíváncsiak?