A legeslegelső poszt itt a blogon egy skóciai utunk élménybeszámolója volt, még 2016-ban. Azóta nem jutottam vissza. Ha akkor valaki azt mondja, ilyen hosszú időn keresztül nem fogom látni szeretett Skóciám, hát biztos nem hiszek neki. Előtte legalább kétévente visszalátogattunk, ha nem gyakrabban, de aztán először jött a házfelújítás, utána a vírushelyzet… mi meg maradtunk itthon. Pedig végig rettenetesen hiányzott! Most viszont végre meg tudtam mutatni annak az egyetlen személynek, aki miatt hajlandó voltam otthonról Sopronba költözni, hogy hova is húz engem a szívem folyton.
Szerintem Skóciát először ősszel kell látni. A legjobb pedig, ha októberben utazunk. Még nyitva tart minden látványosság, ami aztán novembertől áprilisig bezár a csendes téli hónapokra, de már nincs olyan turista-áradat, mint nyáron. Ráadásul az örökké borongós idő és az őszi színek illenek a legjobban Skócia hangulatához.
Mégis, hiába a tökéletes időzítés, megérkezésünkkor teljesen el voltam keseredve, hogy nem azt az arcát tudom megmutatni, amit szerettem volna… koromsötétben és szemerkélő esőben érkeztünk meg Edinburgh-ba. Semmit nem láttunk belőle, csak a lábunk alatt a csúszós kockaköveket, amiken keresztül zötykölődtünk a bőröndünkkel a szállásunkhoz. Viszont nem volt sok időm keseregni, mert másnap kora reggel már loholtunk is a buszmegállóba, és indultunk Invernessbe. Észak szívébe, fel egészen a Ness folyó torkolatához.
+Info: erre a négy órás útra érdemes a Megabus oldalán jegyet venni jóval előre – akár retúr jegyet – így éri meg a legjobban. Közvetlen járat, csak két megálló van útközben, és olyan kényelmes, mintha a sokkal drágább vonattal utaznánk.
A buszon körénk telepedett egy csapat (becsiccsentett) skót néni, akiknek olyan erős akcentusuk volt, mintha Mrs. Fitz, Mrs. Baird és Mrs. Graham (Outlander) kedélyes beszélgetését hallgattuk volna végig. Ez aztán meg is alapozta a hangulatunkat. Ki kívánhatna ennél autentikusabb élményt az utazáshoz? 😀 Füleltünk ahogy csak tudtunk! Közben pedig elképesztően gyönyörű tájakon robogtunk végig a Cairngorms Nemzeti Park mentén. Meg is egyeztünk, hogy egyszer külön erre a vidékre is visszatérünk túrázni – Pitlochry közelébe.
Inverness
Itt már jó volt az időzítés, érkezéskor rögtön el is foglalhattuk a szállásunkat. A King’s Highway tökéletes helyen van a központban, mindenhez közel, kényelmes és hangulatos berendezéssel, na meg a legjobb étterem-pubbal alatta! 🙂 Ha tehetjük, ezentúl is ide fogunk visszajárni.
Még akkor délután kis felfedezőútra indultunk – és bevallom, az első megállónk a pár lépésre található Leakey’s Bookshop volt. Időtlen idők óta vágytam ebbe a híres kályhás-csigalépcsős antikváriumban, és órákra el tudtam volna veszni a polcai közt.
De még az egész város felfedezése előttünk állt, így nagy-nehezen elbúcsúztam a könyvektől, és tovább indultunk a gyönyörű folyóparton. Több kis sétahíd is átível a Ness folyón, és talán ezekről a legszebb a város látképe is. Van itt egy vár, ami ugyan nem látogatható, de monumentális látványt nyújt a folyó fölé magasodva. A központ szűk utcácskái tele vannak a hagyományos, kőből rakott, csipkézett tetejű házakkal, színes boltocskákkal és barátságos pubokkal. Mi a Perk kávézót választottuk egy kis felmelegedésre. Fánkot és isteni forrócsokit ízlelgetve figyeltük az ablakból a sültkrumpli-tolvaj óriás sirály kommandózását.
Isle of Skye
Másnap hajnalok-hajnalán indultunk Skye szigetére. A Highland Explorer Tours egyik útját választottuk, és egy pillanatra se bántuk meg! Kényelmes, 15 fős busszal utaztunk, de még csak tele sem volt. Ráadásul szuper guide-ot kaptunk! Kellemes skót tájszólásban mesélte egész nap az érdekesebbnél érdekesebb történeteket, ami nélkül sokkal kevesebb lett volna ez az utunk, ha csak egyedül vágunk bele.
A napfelkelte Loch Ness mellett ért minket, pár percre megcsodáltuk a távolból Urqhuart várát, amit az angol katonák robbantottak fel annak idején búcsúajándékként a lázongások után. Innen aztán a kietlen hegyek között kanyarogtunk tovább egy még híresebb vár – Eilean Donan felé.
El sem tudom mondani, mennyire vártam ezt a pillanatot! Már 2018-ban is emlegettem a kedvenc skót váraimról szóló posztban. Ikonikus helyszín, talán pont azért, mert annyira tökéletesen jelképezi az ódon várakról alkotott romantikus elképzeléseinket – zord falaival és kecses kőhídjával, az egyetlen úttal, amin meg lehet közelíteni.
Még nyitás előtt odaértünk, így mi lehettünk aznap az elsők, akik körbejárják a kis szigetet. A váron belül nem lehet fotózni, de kivételesen nem is bántam, így sokkal jobban át lehetett élni a hangulatát. A hatalmas kandallókban pattogott a tűz. Az ebédlőben egy egész napra ottmaradtam volna a robosztus fagerendák alatt olvasgatva az egyik ablakbeugróban. Szűk csigalépcsőkön kanyarogtunk fel az egészen apró, de barátságos hálók folyosójáig. Mindenhol a MacRae klán családi képei voltak kirakva, például a vár úrnőjének 70. születésnapjáról, vagy ahol öt lányával állt a kamera elé. Ezek a kis részletek egészen otthonos atmoszférát teremtettek, mintha vendégségben lennénk náluk, és nem nézelődő turistákként.
Biztos vagyok benne, hogy sokak szemében veszít a helyszín az értékéből egyszerűen amiatt, hogy ez lett a világon legtöbbet fényképezett vár. Mégis, én egy cseppet sem csalódtam benne! Pont olyan élményt nyújtott, amilyenre vágytam. Persze a nagy parkoló, a kávézó és ajándékbolt ront a romantikus középkori összképen – de mi másból lehetne fenntartani manapság egy várat?
Innen már csak percekre voltunk Skye szigetétől, és végre láthattuk azt a drámaian zöld tájat, amit Skócia esszenciájának tartanak. Annyi, de annyi történetet és anekdotát hallottunk róla útközben, hogy egy ponton elkezdtem jegyzetelni, el ne felejtsem őket, de sose lenne vége ennek a posztnak, ha most elkezdeném mesélni mindet… 🙂 Különben is, a magasba törő hegyek, a kanyargó út mellett újra meg újra feltűnő vízesések és tengeröblök, na meg a szivárványok váratlan látványát úton-útfélen – úgyis képtelen vagyok visszaadni szavakkal, bárhogy is próbálnám. Még a fényképek se az igaziak.
Az első megállónk a szigeten Portree volt, itt kaptunk egy hosszabb ebédszünetet. Mi az Eighteen Twenty-t választottuk, ezt a templomból kialakított éttermet, ahol bőséges fish&chips és forrócsoki adagokkal tankoltunk fel. Utána még volt egy kis időnk lesétálni a kikötőbe, és jóllakottan figyelni a sirályokat meg a halászhajókat, de a Levelek Skye szigetéről könyvemet hiába hoztam magammal, egy sort sem tudtam olvasni belőle, már indultunk is tovább a tengerpart mentén a következő állomásunkig.
Az Old Man of Storr talán a leghíresebb hegyorom a szigeten. Egy óra feltúrázni, de erre sajnos most nem volt lehetőségünk, ráadásul közeledett egy hatalmas esőfelhő is – visszafele már nem is lehetett kivenni a híres alakzatot. Viszont keletkezésének legendája lett az egyik kedvenc történetem aznapról, úgyhogy ezt mégsem tudom kihagyni innen! 🙂
Réges-régen Skye szigetén élt egy házaspár, akik ha csak tehették, a környéken kirándultak. Egész életükben ez maradt a kedvenc időtöltésük. Telt-múlt az idő, mígnem egy nap a legszebb hegytetőn arról beszélgettek, talán ez az utolsó alkalom, hogy ide feljutottak. Meghallotta ezt a Tündérkirály, aki a hegy gyomrában lakott, és az évek során egészen hozzászokott az idős pár jelenlétéhez… sőt, talán meg is kedvelte őket. Így hát arra jutott, teljesíti a kívánságukat. Felajánlotta, hogy „az idők végezetéig innen csodálhatják a kilátást.” 😛 Vigyázni kell ezekkel a tündérekkel, na.
Innen még tovább robogtunk északabbra, és újabb természeti látványosságokat csodálhattunk meg. Elsőként a Lealt Falls vízesést, aztán a Kilt Rock sziklák kiszögellését. Formája a skótszoknya redőire-hajtásaira emlékeztet, erről is kapta a nevét, de szerintem a legtöbben az itteni vízesésről ismerjük fel, ami a magasból a végtelen tengerbe omlik.
Visszafele ugyan már egy kicsit fáradtan a rengeteg élménytől, de tovább gyönyörködhettünk a komor szépségű, hangával borított, sziklás-kopár hegyekben és szakadékokban, a gyors patakocskák felett átívelő kőhidakban, és a völgyeket-réteket mindenhol fehéren pettyező birkákban. Azt hiszem, az én szívemnek azért mégis az a táj marad kedvesebb, ahol a hegyoldalakba erdők futnak fel, közöttük pedig csillogó víztükrű loch-ok nyújtózkodnak hosszan. A göcsörtös nyírfák alatt pedig moha ágyon páfrány-tenger burjánzik, és az embernek az az érzése, hogy bármelyik pillanatban egy aprócska tündér fog kikukucskálni mögülük…
A Skye-on tett emlékezetes kirándulásunk után még jutott egy nyugis vasárnapunk Invernessre is, amit a Ness folyó menti hosszú sétával töltöttünk. A központtól végig szuper útvonalon lehet haladni el a Ness szigetek mellett, egészen a kis vízi erőműig, és még tovább, ameddig csak bírjuk. Gyönyörű időnk volt, de mintha az egész ottlétünk alatt a híres skót mondást teszteltük volna: „ha nem tetszik az időjárás, sétálj tíz mérföldet vagy várj tíz percet” – és azt kell mondanom, végig bevált. 😉
Edinburgh
Olyan verőfényes-szikrázó napsütésben érkeztünk vissza a skót fővárosba, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve – városnézés helyett – neki is vágtunk az Arthur’s Seat csúcsára vezető ösvénynek. Ezt az élményt nem szabad elszalasztani, ha elég jó hozzá az idő. A kilátás lélegzetelállító a hegytetőről, de maga a feljutás is élmény a sünzanót bokrok és a magas fű között. Most a Hollyrood Palota mellől, dombok között lankásan emelkedő útvonalat választottuk, és a végén kiderült, milyen jól is tettük. Hiába a szép napsütés, a túloldalról nem jutottunk volna fel a hatalmas szél miatt. Majdnem így is lefújt minket a legtetejéről… de boldogabbak nem is lehettünk volna. A csúcson mindig színes társaság verődik össze, rengeteg egyetemista, turista, és a helybeliek kutyát sétáltatva. De láttunk a hegy körül sétálva szarkát, fácánt, mókust, nyuszikat, széllel játszó varjakat, a tóban hattyúkat és kacsákat is. Mire hazaértünk, beesteledett. Minden alkalommal imádom!
A következő napokban aztán maradéktalanul bepótoltuk a városnézést. Meg tudtam mutatni minden kedvenc helyem, amiket ebben a 2017-es posztban is ajánlottam. Keresztül-kasul bejártuk az óvárost, többször is végigsétáltunk a Royal Mile-on, felfedeztük az innen nyíló kis lépcsős sikátorokat, a Grassmarket terét, a Victoria Street híres boltocskáit. Vettünk itthonra bőven az isteni vajas kekszükből (shortbread) – hiába próbáltam, semmi nem tudja pótolni ezt az ízt! És persze karamellát (fudge), hogy mindenkinek jusson ajándékba is. Az egész évben nyitva tartó karácsonyi boltocskákban beszereztük az első közös díszeinket is a leendő fánkra. Még a múzeumba is eljutottunk – most főleg a találmányok részlegén időztünk, de az egészet bejárni talán egy nap se lenne elég.
Az Újvárosban sétáltunk egy nagyot a Princess Gardenben, felkapaszkodtunk naplementét nézni a Calton Hillre, és végigjártuk a Dean Village sokat fotózott folyóparti sétaútvonalát is. Naponta nemhogy a tízezer lépésünk megvolt, de többször a duplája is… És végül mégiscsak olyannak tudtam bemutatni a kedvenc városomat, amilyennek az emlékeimben élt az elmúlt évek során, és ami miatt folyton visszavágytam.
Legalább ennyire vártam azt is, hogy visszatérhetek a kedvenc könyvesboltjaimba. 😛
- Az óvárosi Armchair Books igazi zegzugos, régi könyvekkel és kanyargós-düledező polcokkal telezsúfolt antikvárium, amilyet egy könyvmoly csak kívánhat.
- A Scottish Storytelling Centre a Royal Mile és egyben a város legrégebbi épülete, ami múzeumként is működik. Könyvesbolti kis részlegén mesemondók gyűjteményeiből lehet válogatni. A Dancing with Trees kötetnek nem tudtam ellenállni, olyan meséket tartalmaz, amik kapcsolódnak egy-egy ma is fontos környezetvédelmi kérdéshez.
- Az Újváros félreeső részében megbújó kis Golden Hare Books egy stílusos független könyvesbolt, saját válogatással és hangulatos berendezéssel. Itt most jártam először, és bár nem vettem semmit, de belopta magát a szívembe.
- A legeslegkedvencebb helyem viszont töretlenül a Waterstones. Egy hatalmas, több emeletnyi könyves üzletház, ami a létező összes műfajt felvonultatja, és aminek a legfelső emeletén egy kis kávézó bújik meg – méghozzá a legszebb panorámával az edinburgh-i várra. Nekem ez volt az egyik fénypontja a kint töltött időnknek – az isteni kávé ezzel a kilátással, és utána elveszni a rengeteg könyv között. Teljesen túltöltődtem, csak fényképeztem egyik könyvet a másik után, hogy ezt is, meg ezt is, és ezt is fel kell raknom a kívánságlistámra… Egy raklap se lett volna elég, ha mindet haza akarom hozni. Így végül egyetlen könyvecskével távoztam – azzal az egyetlen eggyel, amire a legjobban vágytam, és képtelen lettem volna otthagyni. Ez pedig nem más volt, mint a Margaret’s Unicorn. A könyv szerzőjét-illusztrátorát régóta követem instán és már az első rajzánál, amit posztolt anno, beleszerettem a történetbe. Az egyszarvú Skócia jelképe a bogáncs mellett, ráadásul a mesének olyan aranyos története van! Ha ránézek a képeire, rögtön Skóciában érzem magam…
Volt még egy pillanat, amit kincsként fogok őrizni, és rengetegszer fel is emlegettük azóta. Egy Country Living magazinért mentünk be az újságoshoz (Anyával ahányszor csak brit földre tesszük a lábunkat, mindig beszerzünk egyet). A kasszánál szóba elegyedtünk az újságossal, és amikor kiderült, hogy Magyarországról jöttünk, rögtön tudta, milyen rettenetes most itt a politikai helyzet… És erre kedvesen azt mondta, hogy „nálunk bőven van hely, szívesen látunk benneteket, gyertek bátran!” Majdnem elsírtam magam. Néha tényleg nem tudom, miért nem fogunk mindenkit, akik miatt itthon maradtunk eddig, és megyünk mindannyian… akkor is, ha nem tud mindenki angolul, és nehéz újrakezdeni egy másik országban. Különben végig mindenki más is, akikkel találkoztunk – boltban, étteremben, buszon, utcán – mindenki annyira kedves volt! Elképesztő a különbség.
Persze, hogy már most visszavágyok megint… 😀 És sikeresen megfertőztem egy újabb embert a Skócia-szeretetemmel. Még csak nehéz sem volt, pedig az elején rendesen izgultam miatta. Hazaérve újranéztük a Meridát, és előkészítettem a Skye szigete társast is, hogy mostantól többet játsszunk vele. Nekiálltam egy sor skót olvasmánynak is, de egyelőre semmi nem segít. Indulnék is vissza újra. ♡
Kapcsolódó posztok: