Az idei abszolút kedvenceim fákhoz és erdőkhöz kapcsolódtak, közülük is a legmeghatározóbb nekem Zelei Anna Az elveszett erdő című könyve lett. Méltán nyerte el az év könyve versenyen a legjobb albumnak járó közönségdíjat! ♡ Szívem szerint mindenkivel elolvastatnám, hogy végre tisztán lássuk mekkora veszélyben is vannak ma az erdeink!
A másik Elif Shafaktól Az eltűnt fák szigete volt. Minden benne van ebben a regényben, amihez az írónő annyira ért: történelmi-politikai-etnikai konfliktusok, tiltott szerelmek, generációkon átívelő traumák, kitelepültek bonyolult érzelemvilága. És mindezen felül még megkapta a legeslegjobb fűszert – a fák szeretetét. Teljesen levett a lábamról azzal, hogy egy fügefa a könyv elbeszélője. ♡ Csak ajánlani tudom, ha még nem olvastátok.
▽▴▽
Idén a legtöbbet életrajzokat, társadalomrajzokat, memoárokat, visszaemlékezéseket olvastam. Közülük az egyik legemlékezetesebb Anne de Courcy: Chanel a Riviérán könyve volt. A címmel ellentétben azonban nem Coco Chanel életét követjük. Inkább kapunk egy társadalmi körképet a Côte d’Azur világáról, azokból a háború előtti időkről (aztán a háborúsakról is), amikor a híres divattervező is oda járt La Pausa nevű villájába nyaralni. Írók, politikusok, színészek, művészek, az arisztokrácia krémje és fekete bárányai, sőt maga a wales-i herceg is ezeknél az azúrkék vizű partoknál pihente ki fáradalmait – hatalmas botrányt okozó szeretőjével, Wallis Simpsonnal, akiről senki nem tudta, milyen megszólítás járna neki. Tengerpart, napfény, és egy letűnt kor dekadenciája egy könyvbe csomagolva.
A másik pedig Rachel Trethewey A Churchill lányokról szóló bemutatója volt. Winston a Riviérán is gyakori vendég volt – de most végre a lányairól olvashattam és a családi hátteréről. Azokról a hétköznapi pillanatokról a családjuk életéből, ami mindannyiunkat formál, és igazán megmutatja kik is vagyunk. A feleségéről köztudott, hogy milyen fontos szerepet játszott a sikereiben, de bevallom, a lányairól ezelőtt semmit nem tudtam.
Az új Downton mozifilm mellé olvastam Carnarvon grófnéjajának beszámolóját Lady Almina és a valódi Downton Abbey múltjáról. Imádtam ennyi érdekes apró részletet olvasni az igazi Highclere Castle múltjáról, az egyiptomi felfedezésekről, arról, hogy a háborúban valóban kórházzá alakultak. Viszont a pazarlásuk például teljesen elképesztett, milyen méreteket öltött, még akkor is, ha jó célra is fordítottak az örökségükből.
December elején belevettem magam Virginia Woolf életrajzába. Három különböző könyvből hasonlítottam össze az infókat. Közülük a legolvasmányosabb, amit szívből ajánlanék az iránta érdeklődőknek, Alexandra Harris verziója volt. Átfogó képet ad az írónő sokoldalú személyiségéről, életéről és munkásságáról egyaránt, anélkül, hogy nagyon belemenne a homályos részletekbe, vagy a műelemzésekbe.
Emlékezetes marad még ebből az évből Rutger Bregman: Emberiség című könyve. Kifejezetten szimpatikus teóriát mutat be, miszerint sokkal nemesebb szándékok vezérlik az embereket, mint alapból gondolnánk. Kedvesség, segítőkészség, önzetlenség, bajtársiasság… Rengeteg meggyőző példával támasztja alá a szerző ezt a felvetését, és én tényleg szeretnék bízni benne. Abban, hogy ezek a naivan idealistának titulált gondolatok a helyesek, nem pedig a cinikus realisztikusnak tűnők, de azért nem mondom, nehéz elhallgattatni a régi berögződéseket. 😀 Mindenesetre örülnék, ha szélesebb körben ismernék ezt a könyvet, mert igazi értéket képvisel, és pont olyan kérdésekkel van tele, amik növelhetnék a bizalmat egymás között ezekben a bizonytalan időkben.
▽▴▽
Meglepődtem, mennyire kevés regény vált idén a kedvencemmé. Talán a legerősebb Max Porter furcsán csodálatos írása, a Lanny volt, amiben egy kis angol falu és a környék ősi természeti szelleme – Zöld Embere – közötti kapcsolat elevenedik meg. Nem is gondoltam, még az olvasása közben sem, hogy végül mekkora hatással lesz rám, és hányszor fog eszembe jutni egészen váratlan pillanatokban. Szeretnék még ilyen különleges könyvekre találni az itthoni és a nemzetközi kínálatban.
Stacey Halls második történelmi regénye, A lelenc egészen más miatt maradt meg jó emléknek. Bár egy egészen erős alaphelyzettel kezd, de mégsem az érzelmi mélységei és magasságai miatt szerettem, egyszerűen csak teljesen kikapcsolt. Idén ez volt az a könyv, amit ha kinyitottam, annyira elmerültem a világában, hogy megszűnt minden más. Hangulatteremtésből jeles, a vége viszont hagyott egy kis hiányérzetet maga után.
Ifjúsági kategóriából végre sorra kerítettem az első Lucy Strange regényemet is. A világítótorony legendájára esett a választásom, és cseppet sem bántam meg. Nem csak a helyszíne ütős, hanem az alapötlete is hatásos. Gyönyörűen körbejárja a háborús Angliában élő németek kirekesztését, egy kislány szemszögéből. Többször is elsírtam magam a szívszorító jelenetein. Biztos, hogy az írónő többi könyvét is el fogom olvasni!
Baár Tünde tollából A mezítlábas grófnő, Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska zebegényi története azzal lopta be magát a szívembe, hogy annyira illett a Hétszilvafás Vendégházunk hangulatához. A festői kis falu, a különc grófnő, aki igazi mesevilágot teremt az ott élő gyerekeknek napfényes természetével, a programok hétköznapi varázslata, a közösség összefogása… Egy régmúlt, békebeli világba kalauzol, és közben megmutatja, milyen is ebbe a letűnt idillbe belefelejtkezni-elrejtőzni, ami biztonságot jelenthet napjaink viszontagságai között.
Angol nyelvűek között nagyon szerettem Kiran Millwood Hargrave Julia and the Shark című könyvét, ami Shetland legtávolabbi csücskébe kalauzolt. Ez a könyv egy igazi főnyeremény! Gyönyörű kívül-belül, és nem, nem csak az illusztrációira gondolok. Annyira okosan van összetéve a története és a szereplői, hogy csak áradozni tudok róla. Nagyon fontos kérdéseket kerülget, családi dinamikákról, mentális betegségekről, környezetvédelemről, barátságokról – elképesztően gördülékeny és természetes stílusban, a gyerekekhez szólva. A titokzatos többszáz éves cápa már csak a bónusz.
A Dancing with Trees kötetet pedig talán már a poszt legelején, az abszolút kedvencek között kellett volna említenem! Öko-mesék gyűjteménye a brit folklórból. Szerkesztői elsősorban mesemondóknak állították össze, azzal a céllal, hogy hátha fel tudják hívni általuk is a közönség figyelmét a környezethez való felelősségteljesebb hozzáállásra. Minden mese kapcsolódik valamilyen környezettudatos kérdéshez, akár az állatok, akár a víz, akár a növények vagy az évszakok témájában. Imádtam elejétől a végéig!
▽▴▽
Szeptemberben létrehoztam a blognak egy külön insta fiókot, ahol szabadabban és többet foglalkoztam végre ismét az aktuális olvasmányaim bemutatásával. Ha kíváncsi lennél egy kicsit több infóra, mint a szokásos összefoglalók, ezentúl ott is megtalálsz. 😉 (@holdthemoon.blog)
Mindenkinek izgalmas olvasmányokban gazdag új évet kívánok!