Mit mondanak el rólunk a kedvenc könyveink? Tényleg alakítják az életünket? Ismeritek azt az érzést, amikor olvasás közben találkoztok egy gondolattal, elképzeléssel, látásmóddal, amiről addig azt hittétek, csak rátok jellemző? Látjátok leírva, és hirtelen mintha megfognák a kezeteket, és felajánlanák, hogy segítenek a további utatokon… Szerintem ilyenkor találunk rá a kedvenceinkre, de kíváncsi lennék, ti mit gondoltok! 🙂
Hetek óta törtem a fejem, mi legyen a következő bejegyzésem. Miről írhatnék, amit igazán fontosnak tartok? Januárban még nem olvastam olyan könyvet, ami nagy hatással lett volna rám, pedig hogy vártam… Akkor jöttek szembe velem a kedvenc szerzőkről szóló posztok. Végül úgy döntöttem, inkább a kedvenc regényeimből mutatok be ötöt, amik kiállták az idők próbáját, de annyi biztos, hogy nem volt egyszerű választás.
A túlélőkönyvem: ha egy lakatlan szigetre csak egy könyvet vihetnék magammal, ezt választanám. Szeretem lírai tájleírásait, hőseit, emberi léptékű valóságát. A könnyű párába vesző hegyláncokat, a völgyeket megtöltő sűrű ködöt, az érintetlenül hagyott vadont. A tájat, ahol a „folyó” mohos sziklákat jelent, és gyors futású, sustorgó fehér vizet, és ahol a levegő ritkás és csípős egész évben. Itt érnek össze a történet szálai.
Inman, a polgárháború hiábavalósága elől menekül sebesülten, megannyi kimondhatatlan, rémséges tettel körülvéve, csak egy cél vezérli: hazajutni Hideghegyre. Közben Ada is a fennmaradásért küzd otthon, ezen a vadregényes tájon, a világtól elzárva, és próbál új reményt találni a végigdolgozott hétköznapokban.
Adaval az első pillanattól azonosultam, kétségbeesett próbálkozásaival, hallgatásával, gondolataival, könyvekhez való ragaszkodásával, na meg azzal, hogy mindenki életképtelen álmodozónak tartja. (#storyofmylife…)
Szeretek a lapjai közt elbújni, főleg a borongós, esős napokon és minden egyes újraolvasáskor megtalálni a válaszokat az éppen engem foglalkoztató kérdésekre.
Ha van valami, amit semmi áron nem szeretnék – szólalt meg végül hangosan – , hát azt, hogy egy napon a jövő században arra ébredjek, hogy keserű öregasszony lett belőlem, és hogy akkor, visszanézve a múltamra, azt kívánjam majd, hogy bárcsak most, ebben a pillanatban, több bátorságom lett volna…”
Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Gyönyörű mese a női lélekről. Kegyetlen történet a háborúról. Hideg és erőszakos, mégis tele van varázslattal, és valami mély igazságot rejt magában. Úgy hagyja ránk bölcsességét, mint Baba Jaga, kíméletlenül és zavarba ejtőn. Életről, Halálról, Szerelemről.
Marija Morevnával együtt tanulunk, a cári birodalom bukásától a szovjet 50-es évekig követjük, két világ határán táncolva, bepillantást nyerve az orosz folklórba. Marija Morevnával, a lánnyal, aki Puskint olvas, aki kibontva viseli a haját és mezítláb mászkál, akit tizenkét anya nevelt, és aki látta nővéreit madarakhoz feleségül menni. Vele együtt mi is megpillantjuk néha a meztelen világot, ahol csak az számít, ki uralkodik…
Ha eléggé figyelünk, vajon megérthetjük, vagy csak éljük tovább az életünket Ivánok és Jelenák között? Nem tudom… csak érzem.
De annyit mondok neked: a kék a kegyetlen alkuk színe, a zöld a tiltott merészségé, a lila a nyers erőé. Annyit mondok neked: a korallpiros csábít, a rózsaszín győzköd, a vörös kényszerít.”
Folyamatosan azon töprengtem olvasás közben, hogy mennyi lehet belőle Benioff (Game of Thrones ALERT!) nagyapjának a története és mennyi az író fantáziája, de mindegy is, mert engem teljesen levettek a lábamról mesélés közben. A fele se igaz? Hát aztán! Mert nem csak az ijesztgetés sikerült a sok borzalom emlegetésével, de meg is nevettettek, aztán a végén… Lehet, hogy még megbánom a kijelentést, de imádom ezt a két bosszantó nyikhajt, Levet és Kolját! Nyers szókimondásukkal, fekete humorukkal, ahogy a farkasordító hidegben, éhínségben, az ostrom alatt álló város brutalitása mellett sem vesztik el kétségbeesett élni akarásukat.
Nem szóltam semmit, de Kolja hozzá volt szokva az egyoldalú társalgáshoz.
– Nőt meghódítani kiszámított nemtörődömséggel a legkönnyebb.
– Mi?
– Usakov. Az udvari kopó-ból. Ja persze, hiszen te nem is olvastad Az udvari kopó-t.- Kolja sóhajtva konstatálta rettentő tudatlanságomat. – Apád irodalmár volt, te meg analfabéta maradtál. Katasztrófa.”
Sokáig csak a filmet ismertem, az első fél óráját néztem meg újra és újra, elmerülve a kánikulában roskadozó angol úri ház fojtogató nyugalmában. A várakozásban, a hatalmas park vadvirágaiban gyönyörködve, a szökőkútba merülve, a könyvtárszoba árnyai között… de a történet végével nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam eldönteni, meddig tart a valóság, honnan kezdődik a vezeklés, és ez bosszantott. Ezért vettem kézbe a könyvet, és végre megértettem. Letaglózó érzés volt. Apró hazugságok, kis félreértések, mégis sorsokat törhetnek ketté.
„…az elkótyavetyélt esélyek tragédiája” ez a könyv, és valami zseniális.
Az első gondolatot mindig egy második követi, egyik rejtély szüli a másikat: vajon ugyanannyira élő-e mindenki más, mint őmaga? A nővére például számít-e önmagának, ugyanolyan fontos-e önmaga számára, mint Briony? Ceciliának lenni, az vajon ugyanolyan élettől pezsgő állapot-e, mint Brionynak lenni? Van-e nővérének is hullámtörés mögé rejtett titkos, igazi énje, és tölt-e vele időt, gondolkozik-e rajta, arca elé tartva egyik kinyújtott ujját?”
Alice Hoffman: Galambok őrizői
Ősi mitikus világba visz a történet, Masada ostromának tragikus történetéhez. Szimbolikus jelentést hordozó részletekkel, archetipikus nőalakjainak egymásba fonódó sorsával, női sors ősi misztériumának torokszorítóan szép és kegyetlen ábrázolásával.
Ahogy ezek a nők az élet továbbadásának és megóvásának szentelték magukat… mindenképpen azt bizonyítja, hogy milyen elképesztően erősek is vagyunk, ha összefogunk, és hogy a béke az emberiség egyetlen reménye.
Nem halni születtünk, hanem élni.”
Álmok, babonák, éppen csak egy csipetnyi hétköznapi mágia, amivel engem bármikor el lehet varázsolni. Nem hiszem, hogy valaha is el tudnám felejteni ezt a történetet, annyi elfogadásra, empátiára és bátorságra ösztönzött.
Azt, hogy gyermekeivel nem törődik, tudomást sem vesz róluk, az emberek olybá veszik, hogy a gyerekekkel van valami baj. Hogyan lehetséges, hogy egy apa megtagadja a fiait, pedig olyan szépek: hajuk aranyszín, szemük sötét, mint anyjuké? Vannak, akik súgva azt terjesztik, hogy a fiúkat valami démon szállta meg, ezért némultak el, de én tudom, hogy szavakra semmi szükség. A galambok tanítottak erre, Lehetséges szavak nélkül beszélni, tudni, mit akar, mire vágyik a másik, bár nincsen más köztünk, csak csend.”
A poszt felénél rájöttem, hogy az összes könyv háborús környezetben játszódik… Következtetések levonása: pipa. Valami találóbb címet kellett volna választanom, mint A háború lánya, vagy A pacifizmus születése…
Tíz évvel ezelőtt ez a lista még boszorkányokról szólt volna (Bűbájos Mary), kelta papnőkről és királynőkről (Avalon ködbe vész, Guinevere, Boudica), vagy angol kisasszonyokról, akik alig várják, hogy elkezdődjön az életük. 🙂