A nyarat – június első hetén – egy gyors roadtrippel kezdtük. Hirtelen jött ötlet volt, hogy még a kánikula berobbanása előtt induljunk el egy kis felfedezőútra a szüleimmel együtt négyen – valami nem túl távoli, autóval is könnyen elérhető vidékre. Mindenki dobhatott a kalapba (szó szerint) 4 ötletet – volt köztük „szlovén kirándulás„, „híres történelmi város„, „tengerparti séta„, egyszerűen csak „víz”, vagy éppen „finom reggelik szép kilátással„. 🙂 Én pedig igyekeztem minden kívánságot beleépíteni ebbe az utazásba:
Szlovénia
Ljubljana
Amióta hallottuk, hogy Ljubljanát „Európa legzöldebb fővárosának” is hívják, azóta terveztük, hogy egyszer megnézzük – és el kell ismerni, találó az elnevezés: rengeteg fa a folyó mentén; autómentes, ódon utcácskáiban biciklisek mindenfelé; a várost pedig dombok, hegyek ölelik körül. Szlovénia különben is bővelkedik természeti csodákban – az Alpok csipkézett hegyóriásaiban, barlangokban és vízesésekben – eddig mégis szinte mindig csak átrobogtunk rajta Olaszország felé.
Alig pár óra alatt már ott is voltunk a történelmi belváros szélén. Szállásunkat a város egyik jelképének számító Sárkány-híd (Zmajski most) közelében foglaltuk, közvetlenül a Ljubljanica folyó mentén. Tökéletes választás volt – innen minden főbb látnivaló könnyen elérhető volt gyalogosan is, (ráadásul szemben lehetett kapni a legfinomabb villásreggelit!)
A június eleji szép időben megteltek a vendéglátóhelyek teraszai, és egészen késő estig hullámzott a tömeg a folyóparton és a szűk óvárosi utcácskákban. Nem volt semmi konkrét célunk, csak élveztük a város hangulatát, a sétát megszakítva néha a víz melletti nézelődéssel. Közben újra és újra szembe találtuk magunkat a város fölé magasodó középkori vár (Ljubljanski grad) impozáns tornyával, és úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, nem hagyhatjuk ki. Siklóval mentünk fel, ami ha nem is kihagyhatatlan élmény, de mi azért élveztük, és már innen is elképesztő kilátás fogadott minket. Ez aztán a vár vastag kőfalain és a magas óratoronyban csak még tovább fokozódott – a lábunk alatt térképszerűen kirajzolódó fővárossal. Végül ez lett a napunk megkoronázása!
▽▴▽
Bohinji-tó
Másnapra kirándulást terveztünk, méghozzá a nagyjából másfél órára található Bohinji tóhoz. Útközben elhaladtunk a márciusban körbesétált Bledi tó mellett is – a két látnivaló csupán 30 km-re fekszik egymástól, mégis egészen más a hangulatuk. Bled kiépítettebb, kisebb kirándulásokra, sétákra, fagyizásokra vágyóknak ajánlanám kikapcsolódásként. Bohinj nekem kicsit vadregényesebb hangulatú, igazi bakancsos kirándulóknak való.
A hatalmas hegyek közé szorított, csodálatos fekvésű tó kékeszöld vize kristálytiszta – mi jó ideig csak ültünk a parton, és csodáltuk az elénk táruló látványt. A közeli erdőkben számos túraútvonal található, például kb ötszáz lépcsőt megmászva fel egészen a Száva-vízeséshez, de az 1535 m magas Vogel csúcsára fel lehet jutni lanovkával, azaz felvonóval is.
Mostnica-szurdok
Mi aznapra végül a Júliai-Alpok egyik legvarázslatosabb kirándulóhelyét, a tótól északra húzódó Mostnica–szurdokot választottuk. A hegyi folyót követő ösvényen néhol szédítő mélységben zúg a víz a függőleges sziklafalak között, máshol pedig akár a kezünket is belenyújthatjuk a jéghideg sodrásba. Az erózió vájta kőlyukakban, medencékben, zúgókon át bukdácsolva folyó víz egészen furcsa formákat alakított ki az idők során (legérdekesebb példája egy ormányos fejre emlékeztető Elefánt-szikla). Könnyű megközelíthetősége és mesés szépsége ellenére nekünk úgy tűnt, még nem vonz óriási tömegeket a hely.
▽▴▽
Lipica
Tovább induláskor ljubljanai szállásadónk ajánlotta, hogy ki ne hagyjuk a szlovén-olasz határ közelében, festői karsztvidéken található lipicai majorságot, ahol a híres, 16. században alapított ménes paripái jóformán szabadon kószálnak a fák között. A majorság jelenleg több mint 400 lipicai ló otthona, ez a látnivaló pedig tényleg még azok számára is különleges élményt nyújthat, akik a lovakhoz kevésbé értenek. Egészen békés volt a hangulat, a környék cicái kísértek minket, amíg megtaláltuk, hol táboroznak éppen a gyönyörű hófehér kancák barna kiscsikóikkal.
Tudtátok, hogy ennek a fajtának az a különleges vonása, hogy sötét szőrrel születnek, és csak 5-6 éves korukra nyerik el jellegzetes fehér színüket?
▽▴▽
Olaszország
Trieszt
Trieszt városával nem indult felhőtlenül a kapcsolatunk. Tavaly már jártunk itt, amikor a Miramare kastélyt fedeztük fel – bár akkor is terveztünk mellé egy városnézést, de olyan lehetetlen feladatnak tűnt leparkolni, hogy végül frusztráltan feladtuk.
Arra gondoltuk, hátha idén nagyobb sikerrel járunk, bepótolva az elmaradtakat – és szerencsénk is volt, azonnal találtunk egy parkolóhelyet a móló közelében.
A város hosszú időn keresztül a Habsburg Birodalom része volt, épületei, kávézói, terei máig a Monarchia hangulatát idézik. A „legfiatalabb olasz város” néven is emlegetik, így igazán elnézhetjük neki, ha itt még nem csap meg az igazi itáliai dolce vita hangulat. Be kell vallanom, nekünk sem lett a kedvencünk – túl zsúfolt, utcái tele rohanó emberekkel – de örülök, hogy most legalább volt lehetőségünk felfedezni, és legalább egy finom ebédet elfogyasztani a trieszti Canal Grande mellett.
▽▴▽
Duino
Annál is inkább a szívünkbe lopta magát egy közeli kis település, Duino, ahol a következő szállásunkat foglaltuk. Igazi nyári filmbe illő riviérai út kanyarog ide a tenger felett. Természetesen egy vár miatt került fel a listánkra, ami a sziklaszirtek tetején büszkén magasodva figyeli az előtte elterülő végtelen vizet, és egészen különleges lakói voltak egykor.
A 14. században épült kastélynak a Thurn und Taxis (vagy ahogy az olaszok mondják: Della Torre e Tasso) család leszármazottai a birtokosai egészen napjainkig. A jelenlegi tulajdonos az épületet múzeumként és látogatható parkként nyitotta meg a nagyközönség számára. Számtalan ódon szobán, köztük eredeti bútorokkal berendezett ebédlőn, társalgón, és egy gyönyörű könyvtáron keresztül vezet a kiállítás útvonala, ami a család történetéről mesél.
A várfalakat elképesztően buja kert veszi körül, ahonnan több irányba varázslatos panoráma nyílik. (Még egy második világháborús bunkert is rejt, ami a szövetséges haderők mediterrán hadműveleti színterének részeként funkcionált.)
A kastélyból látni lehet egy sokkal régebbi, 1000 körül épült vár romjait is, ami egy közeli sziklán áll – érdemes ide átsétálni, nincs messze és bár csak egy picike rom, de egészen mesebeli, legendákkal átitatott hely.
A kastély egyik leghíresebb lakója, Marie von Thurn und Taxis hercegnő (1855-1934), rendkívüli nő volt a maga korában: művelt, több nyelven beszélő arisztokrata, emlékirat-szerző és az irodalom szenvedélyes mecénása. Nem pusztán „egy herceg felesége” volt, hanem a duinói kulturális élet valódi mozgatója. Olyan szalont teremtett, ahol művészek, zeneszerzők, írók, és filozófusok találkozhattak. Leghíresebb vendége a német nyelvű szimbolista költészet egyik legismertebb alakja, Rainer Maria Rilke – Marie hercegnő volt a költő egyik legfontosabb levelezőpartnere és pártfogója, aki többször hónapokra vendégül látta őt birtokán. Kedvességének és a varázslatos természeti környezetnek köszönhetően itt írta Rilke a híres Duinói elégiáit. Azóta egy fantasztikus panorámájú túrautat is elneveztek róla itt Rilke-ösvénynek – ami a kastélytól indul, és a parttal párhuzamosan, babérlombú fák árnyékában vezet a szirtek tetején. Az Adria kékje, a fehér mészkősziklák és a kastély látványa együtt elképesztően különleges hangulatot teremtenek.
▽▴▽
Asolo
A következő napon ismét szedtük a sátorfánkat, és a hegyek felé vettük az irányt. Meg se álltunk az olasz Alpok lábai előtt megbújó kis középkori településig, Asolóig. A „száz horizont városa” becenevet a dombok tetején elterülő történelmi központjából nyíló festői kilátás miatt érdemelte ki, ahonnan belátni egész Veneto tartományt. Évekkel ezelőtt mentettem el egy érdekes cikk olvasásakor – az utolsó ciprusi királynő, Caterina Cornaro életéről szólt, aki itt talált menedékre. A béke szigetének tartott Asolót tehát szintén nem csak páratlan panorámája miatt érdemes felkeresni, hanem – mint előző állomásunkat – egy inspiráló nő alakja miatt is. 😉
Ahogy a századfordulón Marie hercegnő Duinóban, úgy Asolóban a reneszánsz korban Caterina hozott létre egy kis kulturális központot. A magyaros átírásban I. Katalin néven ismert uralkodó 1489-ben lemondott a ciprusi trónról, cserébe a Velencei Köztársaság neki adományozta Asolo területét. Itt nem egyszerű száműzöttként élt, olyan udvart hozott létre, amely költőket, humanistákat és művészeket vonzott. A város történelmi szívében álló Cornaro-kastély volt az ő egykori rezidenciája, ami napjainkban ingyenesen látogatható, egy hangulatos kis kávézót rejt az udvara, és úgy hallottuk, szabadtéri színházként is működik.
A település viszont nemcsak Ciprus királynője miatt érdekes, évszázadokon át művészek, írók és utazók menedéke volt. Itt élt Freya Stark is, aki mintegy 24 könyvet írt a Közel-Keleten tett utazásairól. Korában ő volt az első nő, aki teljesen egyedül járta be ezt a területet – kíséret nélkül utazott -, és bejutott még a háremben élő nőkhöz is. Magyarul sajnos egyik műve sem elérhető, én egyedül a Fantasztikus nők kötetben találtam egy fejezetet az életéről, munkásságáról, és nem mindennapi személyiségéről. Asolóban a mai napig őrzi emlékét egykori otthona, a Villa Freya.
Ebben az olasz kisvárosban különben, mintha megállt volna az idő. Szerintem pont erre vágyunk legtöbben a könyvek és filmek alapján, de persze egyre kevesebb helyen találjuk meg. Nem lepték még el a turisták hadai – és talán nekem se kellene most itt ajánlgatnom 😛 de annyira elvarázsolt a hely hangulata, hogy nem hagyhatom szó nélkül.
Eredetileg a településen kívül kialakított parkolóházban terveztünk leállni, de a GPS kiismerhetetlen szellemei mégis beirányítottak minket a szűk macskaköves kis utcácskákra, és legnagyobb megdöbbenésünkre – június elején hétköznap délben – le tudtunk parkolni a főtéren. (És képzeljétek, ebédidőben még csak parkolódíj sincs, ahogy egy kedves olasz nénitől megtudtuk.) Így hát mielőtt bebarangolhattuk volna a központot, már ott találtuk magunkat a gesztenyefák árnyékában ebédelve egy hamisítatlan kis családi vendéglő teraszán – környékbeli olaszok mellett – finomabbnál finomabb tésztákat falatozva.
Végül sziesztaidőben (igazi délutáni csendben és nyugalomban) fedeztük fel a várat és a középkori utcákat. Csak néhányan nézelődtek még rajtunk kívül, fényképezve a velencei oroszlános szökőkutakat, az árkádok alatt alvó kis boltocskákat, az épületekre felfutva pompázó hatalmas jázminoszlopokat, és a hol innen, hol onnan elénk táruló panorámát.
Utána viszont indulnunk is kellett tovább, mert várt még ránk egy bakancslistás hely aznap a közelben, az egyik fölénk magasodó hegy ormán…
Monte Grappa
Ismerősen csenghet ez név azoknak, akik játszottak valaha (vagy láttak játszani valakit ezerszer, mint én) a Battlefield 1 azonos nevű pályáján. És ha nem is az én vágyaim között szerepelt ennek a helyszínnek a felkeresése, örömmel terveztem bele az utunkba, hogy a sok női energiát kicsit kiegyenlítsük, kis csapatunk másik felét is boldoggá téve. 🙂
A Monte Grappa 1775 méter magas hegy, itt zajlott az első világháború egyik legnagyobb és legdurvább csatája, ekkor akadályozták meg az olaszok az osztrák betörést. Ma a csúcson egy emlékmű állít emléket az akkori elesett katonáknak – a hősiesség és a háború áldozatainak szimbólumaként. Több mint 12 ezer olasz és több mint 10 ezer osztrák-magyar katona nyugszik itt. Akiket közülük azonosítani tudtak, azoknak a nevei olvashatók végig a hatalmas sírbolton. (Köztük egy Pán Péter, akinek a neve előtt állítólag mindig található néhány kis virág és kövecske, őt mi is megkerestük.) Az emlékmű körül számos lövészárkot, bunkert, ágyúállást és emléktáblát őriztek meg. Ezek szintén mind az itt lezajlott ádáz harcokra emlékeztetnek.
A csúcs autóval körülbelül 40 perc alatt elérhető Asolo központjából – elképesztő hegyi utakon kanyarogva. Az egész terület ma már egy természetvédelmi park része, amely ideális akár túrázásra is – bár nekünk arra már nem maradt időnk, az emlékmű környékét azért alaposan felfedeztük, és még egyszer megcsodáltuk az elénk táruló páratlan tájat – Tiszta időben egészen az Adriai-tengerig, a másik oldalon pedig a fenséges Dolomitokig lehet látni. Letaglózó a panoráma és a hely hangulata egyaránt.
▽▴▽
Egyik napunk különlegesebb volt, mint a másik, és egész nyárra kitartott a feltöltődés az itt szerzett élményekből. Utólag azért már sajnálom, hogy nem tudtunk áldozni rá legalább még egy napot… Egy pihenősebbet a tengerparton. Nem is fürdőzésre, hanem vagy az olasz oldalon a Duinóhoz közeli kis Grado, vagy a Trieszti-öböl túloldalán fekvő szlovén tengerparti települések felfedezésére, ahol eddig még sosem jártunk. Természetesen ettől függetlenül is boldog vagyok, mennyi-mennyi emléket viszünk tovább magunkkal! Kivétel nélkül bármelyik helyre szívesen visszatérnék.
(Ugye kitaláltátok útközben, én melyik ötleteket dobtam a kalapba?) 😛